túl tökéletes (2/2) ⌞jikook⌝

Cím: Túl tökéletes
Korhatár: +16
Párosítás: JiKook //Jungkook x Jimin/JeongGuk x Jimin//
Terjedelem: twoshot
Tartalom: JeungGuk egy fiatal fényképész, Jimin pedig a gyönyörű modellje. Jól megvoltak egészen egy bizonyos fotózásig, ahol mindkettejük épp eleget tesz a munkakapcsolat tönkretételéhez.
Figyelmeztetések: trágár beszéd(?)


[katt ide az első rész elolasásához!]

Túl tökéletes (2/2)

[END]

JeungGuk és az élethez való viszonyulása láttak már szebb időket. Mióta összekaptak Jiminnel - már ha ezt a néma háborúskodást annak lehet nevezni -, nem beszéltek. Egyetlen szót sem váltottak egymással, nem, hogy személyes ügyekről, munkáról sem. Ez pedig igencsak nehézkessé tette a fiatal fényképész mindennapjait. 

A következő, előre lefixált időpontjuk egy hétre rá következett, de nem egy, és nem két alkalommal kellett már egyikük közbejött programja, vagy betegeskedése miatt csúsztatniuk rajta, így, a kommunikáció minden lehetséges formáját ellökve maguktól, vakon néztek a fotózás elébe. JeungGuknak halvány lila gőze sem volt, mit kellene tennie, van-e értelme megjelenni, hisz másra sem tudott gondolni, csak arra a szörnyen fájó tényre, hogy Jimin valószínűleg nem jelenik majd meg. Talán, az eltelt hét nap elég volt ahhoz, hogy megingathatatlanul biztos legyen érzéseiben, amik Őt a festői férfihez láncolták, ezzel egyszerre pedig borzasztóan megbánja, hogy nem állította meg a folyamatot időben. 

Milyen amatőr hiba az ilyen - beleszeretni egy alanyba! Már egy jó ideje csak a fotózásnak él, a nyakát tenné rá, hogyha nem volt már 100, vagy több modellje, akkor egy sem, még is, képes volt semleges maradni. Sosem érzett semmit a puszta csodálatnál, irigyelte őket egytől-egyig impozáns szépségükért, de sosem keltettek benne vágyat, nem fojtották belé a lélegzetét, és legfőképp, nem töltötték ki elméjét minden arra adott pillanatban. Ó, mit meg nem tenne, hogy ettől az egésztől szabadulni tudjon! 

Most még is, itt áll, és vár, miközben lassan, a percek elteltével elalszik a benne még épphogy pislákoló remény lángja - hamarabb jött. Fogalma sincs, miért szeretett volna ilyen csúnya módon kitolni önmagával, de megtette, idő előtt érkezett meg, szépen lassan kipakolta a felszerelést, mesterfokon állítgatta a fényeket, mindenről profi módon kezeskedett, amiről csak tudott. De a fenséges férfi csak nem akar megérkezni... 

Az ötödik percben fáradtan rogy a fekete bőrkanapéra, arra, amint csakugyan egy héttel ezelőtt is ült, annyi különbséggel, hogy abban a percben a Pokolba kívánta Jimint minden tettéért, most pedig mindennél inkább maga mellett szeretné tudni. Tudja, tisztában van vele, hogy nem Ő vétett hibát, nem Ő tehet róla, még is, bocsánatot fog kérni, ha betoppan a férfi. Hogy miért? Dunsztja sincs. Egyszerűen csak nem akar - és nem képes - tovább ilyen végtelenül messze lenni tőle, hiányoznak neki az értelmetlen, bugyuta kis üzenetek, amiket a gyönyörű modellje gyakran küldözgetett neki, továbbá, majd bele szakad ebbe a hiányérzetbe.

Sosem volt még szerelmes - eddig bizton állította, hogy nem is lesz, hisz Ő ilyen gyenge érzelmek táplálására, pont egy ember iránt, képtelen. Pontosabban, úgy hitte, hogy az. Egyetlen szenvedélye volt, a fotózás - egy darabig csak ez éltette. Elkapni a pillanatot, megörökíteni, vele érzelmeket átadni - ez volt minden boldogsága. Annyira szerette ezt! A fényképek, a tizedmásodpercek elkapása sosem bántották Őt, ennek ellenére, Park Jimin megjelent, és mindent, az egész rohadt kártyavárat a maga tökéletességével, úgy, ahogy volt, felrúgta! És még csak nem is szégyenli magát miatta! 

Fáradtan hajtja hátra fejét, nyakát a kanapé háttámláján megtámasztva - olyannyira elterül, hogy mindenféle erőlködés nélkül, elég ha oldalra billenti a fejét és látja magát a szemközti, egész falat borító tükörben. Először csak fintorog párat, de hamar feladja - a nyomába sem ér áhított férfinak. Ő olyan fene hibátlan, hogy rohadjon meg a francos génjeivel együtt! Akármilyen szemszögből, arckifejezések hadát aggatván magára - bárhogy nézi, sehogy sem szép, nem esztétikus, és közel sem tökéletes. Mondjuk, sosem zavarta különösebben, hogy mutat éppen, hiszen Őt hol érdekli, hogy látják a fizikai valóját - a lényeg úgy is a munkájában van, amire eddig sosem érkezett panasz. 

Hogy csinálja? Mit kell ahhoz tenni, hogy valaki mindenféle smink, és plasztikai beavatkozás nélkül ilyen magasra tegye a lécet, hibátlanság terén? Bele sem lehet kötni - élénk tincsei, kellemes, még is határozott arcvonásai, a testfelépítése, még a pici kezei is hozzájárulnak mesebeli szépségéhez. Most, hogy így belegondol, szívesen elbeszélgetne a szüleivel. Valami titkuk csak van, véletlenül nem lehet professzionálist alkotni, Ő már csak tudja, hisz fényképész.

Maga sem tudja meddig mered a tükörbe, számára másodperceknek tűnnek az eltelt minutumok. Igazából, kezd beigazolódni a gyanúja - Park Jimin minden bizonnyal nem fog ma itt megjelenni. Miért is tenné, számára feltétezhetően csak játék volt a múltheti, mindössze pajkos hercehurca, és át sem gondolta igazán, mit művel. Le sem esett neki, hogy épp egy szívet tört darabokra?

A legrosszabb ebben az egészben, hogy haragudni sem tud rá. Csak mered saját magára, farkasszemet néz azzal a buta, naiv önvalójával, akinek sikerült beleszeretnie egy elérhetetlen entitásba - hisz Ő tele van mindenféle bárgyú kivetnivalóval. Nem egymásnak valók, ezt a vak is látja, JeungGuknak pedig ideje beletörődni ebbe.

Park Jimin húsz perce késik, vélhetően nem is fog ma már megjelenni, Ő még is csak itt ül, és nagy szemeket mereszt tükörképére, arra a baromra, aki a legtöbb keserűséget okozza neki. Ha nem kezd el érezni, akkor most minden a legnagyobb rendben menne, nem Ő terülne el ezen a méregdrága ülőalkalmatosságon, hanem a modellje, folyna a munka, és még csak sírás sem kerülgetné ilyen eszeveszett módon.

Vár még, pedig tudja, hogy feleslegesen teszi. Itt ül, már tudatában az információval, miszerint az esélye annak, hogy a férfi megjelenjen, gyök nulla, még sem mozdul. Hogy azért, mert nem tud, vagy mert nem akar, azt Ő maga sem tudná megmondani.

Már beletörődött, majdnem hagyja a könnyeit is kicsordulni, amikor a faajtó nyílásának hangja üti meg füleit - önkéntelenül és hirtelen kapja fel a fejét, a tükörből pillantva a bejárat irányába, azonban a meglepettségtől egy szájtátásnál többre nem futja. Kiabálni készült, hiszen tudják az itt dolgozók, hogy mikor be van csukva az a francos ajtó, akkor a halállal egyenértékű büntetést osztogat a zavarásért, hát még ha kopogás nélkül, önhatalmúlag benyitnak; de a probléma ott kezdődik, hogy nem egy stylist, vagy egy sminkes toporog az ajtóban, hanem a túl tökéletes fiú.

A tükörben találkozik össze tekintetük, mindkettőjüké elveszettségtől, reményvesztettségtől  csillog, kellően annyira, hogy ilyen távolságból is észrevehető legyen. A mesebeli modell vár pár pillanatot, addig egyetlen szekundum erejéig sem szakítja meg a szemkontaktust, azonban túl hamar lép előre. JeungGuknak kellett volna még idő, ilyen hirtelen még az információt sem képes feldolgozni, nem még beszélni! Legszívesebben Jimin képébe ordítaná azt, amit gondol, de jelenleg még a mozgás gondolatával sem kompatibilis.

- Ne haragudj, nem akartam elkésni - napbarnított bőrét végre nem fedi felesleges máz, természetes formájában ragyog most itt előtte, ami lenyűgözőbb a világ hét csodájánál, együttvéve -, de baszott nagy sor volt a virágboltban, nekem meg az utolsó percben jutott eszembe, hogy hoznom kellene...

Na jó, ez neki túl sok.

Itt áll, alig egy méterre tőle, egy csokor virágot rejteget - elég bénán - a háta mögött, miközben ezek a szavak hagyják el ajkait, és a külsejére nem tud új jelzőt aggatni; szemet gyönyörködtető. Ez biztos csak valamiféle rémesen bűbájos képzelgés, nem lehet a valóság, ez ahhoz túl szép. Ilyen nincs, ilyen nem létezik...

Biztos csak a hiány hatalmas hulláma terítette JeungGukot le a lábáról, és kényszerítette ilyen hazug, de pompás hallucinációba - nem egyszer érezte, hogy bele fog halni a másik nélkülözésébe, most pedig kamatostul visszafizetett neki minden elvesztegetett, kesergéssel töltött percet a modellje, a virággal, a fenséges szavakkal, ezzel a nyálas megnyilvánulássál, ami ha nem velük történne, megforgatná JeungGuk gyomrának tartalmát - jelenleg azonban csak a pillangókat ébreszti fel az testének azon tájékán.

- Bocsánatot szerettem volna kérni - a lágy hangja szinte áriaként simogatja szegény főhősünk meggyötört lelkét -, a múltkor, egy kicsit... Jó, nem kicsit, nagyon nagy hülyeséget csináltam, és... azt hittem, azért nem keresel, mert gyűlölsz.

Újabb lépéseket tesz felé, majd mikor megérzi vállán az idősebb mancsait, kisfiús zavarában elkapja a tekintetét, és egész más irányba kezd nézelődni - nem hiányzik, hogy ez az amúgy is önelégült vigyor még szélesebbre terebélyesedjen azon a pofátlanul gyönyörű arcon.

- Tudod, nagyon béna vagyok ebben, sosem kellett még nekem szerelmet vallanom. Elég gyászos módon sikerült, én is tudom, de... ha elnéznéd nekem, akkor...

- Könyörgöm, hallgass el... Ha tovább vakerálsz, én...

 Elég jól láthatóan kivehető a pazar arcvonásokkal megáldott férfiú fintorából a pillanatnyi ijedtséggel elvegyült riadtság - bizonyára nem egy ilyen válaszra számított. Szóra nyitja a száját, szabadkozni kezdene, de mielőtt belevághatna, a fényképész befejezi a félbehagyott mondanivalóját.

- ...ha tovább csinálod ezt, most komolyan meg foglak csókolni! - olyan hangnemben intézi ezt a múzsájához, mintha fegyvert szorítana épp a fejéhez, és az életét készülne kioltani, pedig a fenyegetés tárgya az idősebb számára még csak nem is negatív; sőt, mióta kitette lábát a lakásából, másra sem tud gondolni.

Halkan felkacag, majd minden további nélkül lendül át harcias, gyakorlott mozdulatokkal a kanapé felett, egyetlen perc gondolkodási időt sem hagyván szegény, lesokkolt fényképészünknek, akitől hamar megfosztják a légzés lehetőségét - és ezért, most kivételesen nem a hirtelen történések miatti megrázkódtatás a felelős, hanem Park Jimin makulátlan, cseresznyepiros ajkai.

Eleinte még mindketten, kitartóan küzdenek a jól megérdemelt dominanciáért, azonban Jimin az, aki  egy idő után elfogadja az alárendeltséget - talán, nem minden hátsó szándék nélkül, de megteszi -, így a finom, puhatolózó puszilkodás hamar kész harccá növi ki magát, amit bár egymás közt sem értenek igazán, hogy miért is folyik, de a világért se mondana le ennek lehetőségéről egyikük sem.

- Na, ki csókol meg kit? - egy röpke pillanatra válik el a festői férfi a másik ajkairól, megtáltosodott fényképészünk már is követelőzően fonja karjait a vékony dereka köré.

- Hallgass!