túl tökéletes (1/2) ⌞jikook⌝

Cím: Túl tökéletes 

Korhatár: +16

Párosítás: JiKook //Jungkook x Jimin/JeongGuk x Jimin//

Terjedelem: twoshot 

Tartalom: JeungGuk egy fiatal fényképész, Jimin pedig a gyönyörű modellje. Jól megvoltak egészen egy bizonyos fotózásig, ahol mindkettejük épp eleget tesz a munkakapcsolat tönkretételéhez.

Figyelmeztetések: trágár beszéd(?)

Túl tökéletes (1/2)

Újabb hatalmas villanás, az egész szobát bezengő,de alapjáraton halk kattanás - újra "elsül a fegyver". Túlzás ezt így megfogalmazni, egyszerűen újabb fénykép készül a díszlet közepén ülő, már -már festői formát öltő Jiminről. JeongGuknak meg sem kell szólalnia, már több projekten dolgoztak együtt, tudja, mikor, miét hova kell tennie - talán a fiatal fényképész ezt csodálta benne a legjobban. Szinte olvas a gondolatiban, minden egyes kattanást követően képes a tökéletes pózt felvenni, ha akarna sem tudna egyetlen hajszálának állásába sem belekötni.

Olyan gyönyörű, ahogy a fekete kanapén elterül. Szemrevaló testét egyedül a már-már ráöltött alsója takarja, azonfelül egyetlen, hosszú, vörös szatén anyag tekereg körbe gyönyörű alakján, olyan helyeken is érintve a mesebeli férfit, ahol JeongGuk csak legmerészebb álmaiban merné. Tökéletes, szimmetrikus arcára szükségtelenül mázolták a festéket - magában is káprázatos volna. Olyan attraktív mosolyt küld a kamerának, hogy a fiatalabb alig tud parancsolni az Őt hirtelen lerohanó érzéseinek - arca már így is felvette a piros szín legalább három árnyalatát, és úgy fest, ennek még közel sincs vége.

Hiába, tudja, ez a csábos tekintet nem neki szól, hanem a keze ügyében tartott ügyes-bajos szerkezetnek, kár remélni, hogy valaha egyáltalán észreveszi-e Őt ez a varázslatos teremtés. Kacér pillantásait szeretné figyelmen kívül hagyni, de már csak a munka szempontjából is lehetetlen, így ez az egész megbukott - szenvedni, sanyarogni fog a fotózás végéig, kénytelen szembemenni a lehetetlennel, és minden elkészült kép után lenyelni a mérhetetlen, beazonosíthatatlan érzést, amit a férfi kivált belőle. 

Hogyan csinálja? Megannyi más modellel is együtt dolgozik, mind férfiakkal, mind nőkkel, egytől-egyig mindet fenségesnek látja, de Jimin az egyetlen, aki ennyire megfogta. Alig bírja tartani azt a szerencsétlen kamerát, majd összeesik a fáradtságtól, és ezen nem sokat segít az alany iránti borzalmas sóvárgás érzése. 

- Tartsunk szünetet, kezdek fázni - halkan nyüszít az est főszereplője, mire JeongGuk csak bólintással reagál.

Neki is szüksége van a pihenésre, muszáj innia egy kávét, hogy legalább a forró ital adta öröm átjárja kicsit a felrobbanni látszó elméjét. Tudta, nagyon jól tudta már a pályája kezdetén; tájképeket kellene készítsen. Ahhoz, hogy emberekkel dolgozzon együtt, szükség lenne a csapatmunkára való kapacitásra, ezzel pedig Ő jól láthatóan nem rendelkezik... Valamiért, még is emellett döntött. Ragaszkodtak ehhez a nála tapasztaltabbak, azt mondták, tehetsége van az érzelmek pillanatnyi elkapásához... Végül is, Őt a végeredmény mozgatja meg, és semmi más - eddig legalábbis így volt, de mióta Jimin sűrűn megfordul a kis stúdiójában, ez az egész kártyavár módjára összedőlni látszik. 

Ellép a kijelölt helyéről, és megigazgatja magán a sapkáját, nem tudja, hova kapja a fejét - szerezzen takarót a számára kedves alanynak, vagy hozzon magának egy csésze finom mennyországot, ami csak pár pillanatra is, de segít ezen a kilátástalanságon? Beteges egy ital ilyen mértékben való szeretete, de a tehetség mellékhatásai között szerepel az őrület is, Ő pedig tisztában volt ezzel, és egy cseppet sem bánta, milyen lapokat osztott neki a sors. 

Csak vállat ránt, hisz Ő fényképész, nem asszisztens - a fenséges férfinak is vannak lábai, majd feláll, és magára rángat valamit. Ha el is húzódik a meló, nem probléma - mára Jimin az utolsó, utána már csak haza kell billegnie, és otthon a kis laptopján megszerkeszteni a képeket. Valamilyen oknál fogva, a róla készült felvételekkel még szabadidejében is szívesen munkálkodik - szimpla kíváncsiságból. Meddig fokozható a tökéletesség? Ez a kérdés, mióta csak együtt dolgoznak, kifejezetten foglalkoztatja. 

- Héé, várj-várj, JeongGukie! Hozol nekem is egy kávét? - hátrakapja a fejét, már a mozdulatból érezhető, hogy a válasza bizony nemleges lesz.

- Majd a barátnőd hoz neked. Feltételezem megint itt lobbizik valahol, mikor tudod, hogy utálom a felesleges személyek jelenlétét - hangja lemondó, és elég erőtlen. 

Süt belőle az ellenszenv, amit a japán származású lány irányába címezett. Sayuri személyisége túl pozitív, és sziporkázó, emellett pedig szegény lány még buta is, mint a föld; cserébe, külseje eget rengető, de hiába, ez a kombináció messze nem tökéletes. Úgy vélte, hogy Jimin mellé valaki hozzá hasonló illene - egy hibátlan entitás. Hisz az idősebben nem lehet fogást találni; lélegzetállító megjelenés, elbűvölő személyiség, jó duma, valamint, nem ostoba. Maga volt az álompasi, akire mindenki vágyott, még a szerencsétlen, fiatal fényképész is, aki eddig megingathatatlanul egyenesnek vallotta magát. 

Nem merné kijelenteni, de bátran feltételezhető, hogy szerelmes a munkatársába. Nem tudta sem megerősíteni, sem megcáfolni, ez számára is csak egy hatalmas kérdőjel volt az állítások sorában - de nem mer erre a feltevésre sem igent, sem nemet válaszolni, még ha csak Ő tudná, akkor sem. 

- Dobtam, szóval egyedül vagyok - a lágy felelet, már csak tartalma miatt is zene JeongGuk füleinek.

Bár, nem mintha számítana, van-e valakije, Ő úgysem fog neki az érzéseiről beszélni, abban az esetben sem, ha élet-halál kérdése, de jó tudni, hogy jelenleg senkivel sem kell osztozkodnia a hőn áhított, festői teremtés gondolatán. 

Nem felel erre semmit, csak háttal az említettnek, megindul a szoba végében található kávéfőzőhöz, hogy két forró itallal ballaghasson majd vissza eredeti helyére... 

Kicsit szégyenli, de pontosan tudja, hogy issza a másik a kávéját: sok tej, sok cukor. édesen, mint valami szirupot, ellentétben vele. Nem szerette az édes dolgokat, de Jimint ezek éltették. Még most sem érti, hogy ezek mellett, hogyan marad hibátlan a bőre, és az alakja. Nem viccből tartja Őt csodának... 

Annyira elgondolkodik, hogy miután kezébe veszi az elkészült italokat, csak a megfordulás pillanatában veszi észre meggondolatlansága következményét. Modellje közel sem takarót szerzett magának; a drága felszerelést kapta kézbe, és hahotázva, elengedve egy-két hűhát, woah-át, és társait, kezdett eszeveszett fényképezgetésbe.

- Hééé, azonnal tedd le! Rohadt drága az a cucc! - rögtön a kis asztalra helyezi az italokat, magában persze mérgelődik, kár volt egyetlen pillanatra is azt gondolnia, az idősebb nem okoz majd neki gondot. Még, hogy nem! 

- Nyugi már, nem töröm össze! De úgy is én vagyok ma az utolsó, had próbáljam már meg! - hátrébb lép, a gépet az ujjai rabságában tartva, arcán úgy terül el az elégedett vigyor, mintha csak erre várt volna, születése pillanatától kezdve - Egyezzünk meg! Én leteszem a gépet, ha lőhetek rólad pár képet! Szerintem fair! 

- Jimin, hagyd ezt abba, ne legyél gyerekes! Tedd le a gépem, fejezzük be a melót, aztán mész te is a dolgodra, meg én is az enyémre - nem sok dolgot utált jobban annál, ha Őt fényképezték.

Van, aki a kamera elé lett teremtve, és van, aki mögé. Az első esetre tökéletes példa Jimin, a másikra pedig Ő maga... ez így volt rendjén, és tudja, mennyire fontos ezen felállás megtartása. 

- Három kép! Három kép, és rendben vagyunk. Na, kérlek, ne legyél már ilyen kis hisztis! Ülj le a helyemre, csak kipróbálom! - halkan nyüszít, mintha valami létszükséglete volna a felvételek elkészítése, Ő pedig nem elég kitartó ennek a vitának a megnyeréséhez. 

Lemondó sóhajt hallat, aztán nemes egyszerűséggel lépked a díszletbe, morcosan levágva magát az ülőalkalmatosságra, ami még meleg a nemrég még itt henyélő Jimin nyomán. Annyira kellemetlen ez, már most....

Maga se érti, miért ment ebbe bele, de megtette. Pár perc szenvedést megér a nyugodt befejezése a napnak, nemde? Csak érjen haza. Vesz egy forró zuhanyt, és az ágyára épített takaróbunkerből reggelig ki sem dugja majd az orrát, maximum akkor, ha laptopja lemerülőre fogja. 

Az újonnan lett fényképész elégedett görbülettel a szépen ívelt arcán torpan meg, nem messze tőle, ahogy még emészti, tapasztalgatja a felcserélt szerepek kesernyés ízét. Érezhető lesz a képeken is, hogy ennek nem egészen így kellene lennie, de bánja is Ő! Majd szépen kitörölgeti mindet, és eddig tartott a "JeongGuk-a-modell" című, borzalmas történet. 

Csak ül, próbálja elképzelni, hogyan kellene helyezkednie az esztétikus kép elkészülésének eléréséhez, de így, hogy nem látja magát, ötlete sincs. Azonban, Jimin egy szót sem intéz az irányába, egyedül meg erre rájönni képtelen. 

Az első villanás kifejezetten bizarr, innen figyelve, biztos benne, hogy valami elképesztően bugyuta arcot vág a felvételen, és már előre hallja, ahogy a tehetséges modell kigúnyolja majd emiatt... Így is, alig bírja megállni, hogy ne vörösödjön el, vagy viselkedjen gyanúsan! 

- Egy kész - bár, az eddigiekhez képest picit letörve illegeti-billegeti a fejét Jimin, még mindig elég elszántnak tűnik.

Először nem érti, mit tervez a másik, majd mikor hirtelen, közvetlen elé terem, és szajha módjára mászik az ölébe, az lesokkolja. Bár a gépét is félti, mert olyan természetesen mozog vele a másik, mintha csak pár wonba fájna, nem ez legnagyobb gondja. Egyetlen alsót visel, a vörös szatént már lerázta magáról, és így lényegében fedetlen testtel pihen meg rajta az a férfi, aki egyetlen pillantásával képes ennek a szerencsétlen, fiatal fotósnak minden nyugodt pillanatát tönkretenni. 

Annyira megbénítja a hirtelen történés, hogy lehetetlen felkészülnie a túl hamar elkapott fényképre; bizonyára ez is katasztrofálisan sikerült, emiatt pedig már úgy hiszi, nem tudja kellemetlenebbül érezni magát... 

- Második... - Jimin hangja még közel sem cseng attól a nyertes hangsúlytól, amivel alapjáraton rendelkezik, JeongGuk pedig nem érti, mit vár tőle? Ő sohasem lesz olyan modell, mint a társa, hiába veti magát az ölébe, és fényképezi túl közelről - Megvan! 

JeongGuk áldozatként szorul a vérszemet kapott Jimin karjai közé, mozdulni sem képes, olyan erővel nyomják őt az erős karok a puha háttámlának. Közel hajol hozzá, elképesztően közel, annyira, hogy áldozatunkba a levegő is beleszorul - kifújni sem képes, hisz maga, Park Jimin mászik bele a személyes terébe. Megkérhetné, hogy másszon le róla, megmondhatná, hogy ha tovább folytatja ezt, szerződést bont, sőt, zaklatásért még fel is jelenti - ha ez egyáltalán zaklatásnak számít -, a baki viszont a feltételes móddal van. Megtehetné, de nem fogja, és miért nem? Azért, mert ennek az embernek még a lélegzetvétele is makulátlan, és valószínűleg ez egyben az első, és az utolsó alkalom is, hogy egyetlen hajszálnyi távolságra van tőle. 

Jimin elégedetten helyezi súlyát a másik derekára, ahol megpihen, miközben a már így is vészesen elenyésző távolságot, ami kettejüket elválasztja egymástól, folyamatosan csökkenti. JeongGuk továbbra sem igazán mer levegőt venni, talán fél, hogy ennyi is elég lenne a várva várt pillanat tönkretételéhez, ez pedig a sarokba szorítóját hetyke vigyor elengedésére kényszeríti. Nem érti, mitől kattant be így a modellje, de nem bánja, hogy megtörtént - ha később ennek rossz vége is lesz, sosem fogja elfelejteni, hogy vetette magát az ölébe, és ért fedetlen bőre az övéhez... Túlságosan is különös az intim a pillanat, de az élet furcsa fintora, hogy pont ezzel a különc, ifjú fényképésszel történik meg.

A szemkontaktust egyikük sem hajlandó megszakítani, mindketten ragadozó módjára kergetik a másik pillantását, kész élet-halál tusát vívnak meg; és még így sem lenne képes egyikük sem elmondani, hogy ki áll nyerésre. 

Hirtelen kerül elő a kamera, és olyan gyorsan készül el a fénykép, hogy ideje sincs reagálni - de érdekli is Őt a fénykép, csak azért csalódott, mert már érezte ajkain az elcsattanni készülő csókot, egyetlen további pillanat lett volna még szükséges, és biztosan rátapad azokra a tökéletes, hamvas ajkakra... De nem adatott meg. Közel volt, de nem eléggé. Ezt nevezik abszolút szívásnak, valószínűleg. Ha nem is, JeongGuk ilyesmivel tudná most jellemezni a túl gyorsan lepergő események  tökéletes sorozatát - ezzel az elbaszott végkifejlettel. 

- Megkaptad a három képed, most már szállj le rólam - hangjából is süt a hirtelen jött letargia elnyomó hulláma. 

Több tényező is böki most a csőrét; rámászott, azzal a bizonyos tekintettel illette őt, majdnem elérte, hogy megcsókolja, erre ilyen büszke vigyort villant rá, ezzel is aláírva mindent. Tudja, hogy JeongGuk vágyik rá, hogy - talán - szereti, és ilyen ronda játékot játszik vele, kihasználva minden adottságát, amit a fiatal, letört férfiú csodál benne. 

- Lemászom rólad, egyetlen feltétellel - a fiatalabban most már tényleg fortyogni kezd a dühtől - Ne vágj már ilyen arcot. Olyan édes pofid van, elcsúnyítod ezzel a felesleges durcival. 

- Nem barátok vagyunk, munkatársak, és kezd elegem lenni a hülye játékaidból. Fogd magad, mássz le rólam, és menj haza, van elég felvételünk - ha tehetné, becsukná a füleit, hogy ne kelljen ezeknek az undorítóan tökéletes szavaknak tanúja legyen.

Mérges önvalójára, amiért hagyta magát elcsábítani, és nem volt képes nemet mondani a páratlan alkalomra. Tudta, érezte, hogy csúnya vége lesz, még sem tett ellene semmit, mert elkábította a másik túlzott tökéletességének mámora, a... szerelem? Talán - biztosan. 

Várja, hogy mozduljon, szóljon, reagáljon bármit, de semmi sem történik, csak peregnek a másodpercek, őrült gyorsasággal. Ugyan úgy ül a csípőjén, ugyan azzal az éhes tekintettel méregetve Őt, viszont JeongGuk másra sem vágyik, csak a menekülés lehetőségére. Elég volt ennyi Park Túl tökéletes Jiminből, meg az álnok színjátékából...

És nagyon úgy fest, hogy muszáj neki cselekednie, mert a rajta terpeszkedő tekintete még csillog valami ismeretlen eredetű elszántságtól, amire a továbbiakban JeongGuk nem kíváncsi. Mintha nem érdekelné tovább, és képes lenne eltekinteni attól a mérhetetlen sajgástól, ami most a lelkét marja, egyszerűen kitaszítja az ellenállhatatlan alakot öltő démont az öléből, felpattan, és vissza sem néz rá, mérges, gyors mozdulatokkal kapcsolja le a fényeket, szedi szét a kamerát, és kezd pakolni. 

Valamit próbál vele közölni a modellje, de most szándékosan hagyja Őt figyelmen kívül; a továbbiakban semmi szükség erre. Nem beszélnek többé, csakúgy, mint amikor együtt kezdtek dolgozni. Kár volt egy pillanatra is elhinni, hogy jó ötlet a vágynak engedi. Ő egy fiatal fényképész, akit elkapott a pillanat, meg a sok felesleges, buta érzelmek adta gyöngeség, és most ihatja ennek a levét rosszullétig. 

Miközben Ő pakol, a motyogás is hamar abbamarad a háta mögül, valószínűleg most Jiminnek áll feljebb, hogy mekkora tuskó, és elmehet melegebbre, de egyszerűen nem érdekli. Szeretne egy kis csendet a fejében, mert ez az elviselhetetlen zúgás kezdi a tűréshatárát feszegetni, és előbb-utóbb tényleg valami meggondolatlant fog cselekedni. 

Egyetlen szó sem hangzik el, egyedül a hangos csapódások, cipzárrángatások, és anyagok nyúlásának nesze járják át a helységet, míg a fiatalabb a felszerelést rakja a helyére, a túlzott gyönyör megtestesítője ruhát ölt magára. Nem meglepő, hogy Ő végez előbb, ahogy az sem, hogy egyetlen szó nélkül, maga után bevágva a szerencsétlen stúdió faajtaját viharzik el, mintha JeongGuk tehetne mindenről. 

Ő provokálta ezt ki, Ő játszott az érzéseivel, Ő csavarta el a fejét - és még is JeongGuk lenne az, aki hibás? Hát ez valami nevetséges... A fiatal fényképész nem tehet semmiről. Ő csak érez, amit ha tehetné, nem tenné. Ezekkel csak a baj van; nyomorult érzelmek, hülye emberek iránt, amik értelmetlen vitákat, meg indokolatlan, ostoba haragot, rosszabb esetben utálatot eredményeznek. Kinek van erre szüksége? 

Ha létezik is ilyen ember, az bizonyára nem a szerencsétlen áldozatunk.