mikor lemegy a nap ⌞vmon⌝

Mikor lemegy a Nap

Én a sötétség martaléka vagyok.

Hagyom magam, hogy felemésszen az éjszaka, hánykolódom a fájdalom végtelen tengerében, és közben minduntalan futom ugyan azt a felesleges kört, újra, és újra, és újra. Semmit sem cselekszem másként, véletlenül sem változtatok a már általam is felfedezett hibákon, még is hagyom magam becsapni, hisz létezik ez a dolog, ez a csalfa, vak remény, ami, bár hiába tudom, hogy rossz útra vezet, minden egyes alkalommal elhiteti velem az ellenkezőjét. Most majd sikerül, most majd másképp lesz.

Olyan végtelenül naiv vagyok, majdhogynem' fel is kacagok a felismerésen. Pedig minden egyes alkalommal a képembe vágja, hogy ez nem jelent semmit, ez csak szórakozás. Semmi szüksége rám, élek, vagy halok, egyre megy. Ami kettőnk közt van, az ott is marad, hiszen voltaképpen nem köt minket össze semmi - nem járunk együtt, nem táplál irántam lágy érzelmeket, ez az egész, csak pillanatnyi hóbort, egy kis muri. Csak én gondolom túl, hisz borzasztóan hülye vagyok.

Izzadt hátam a hideg falnak döntöm, óvatosan ereszkedem le annak tövébe. Érzem, ahogy a verejtékem apró, pajkos cseppjei versenyt futnak a tarkómon, kellemetlen borzongást hagyva maguk pályája után, ahogy elvesznek a felsőm alatt. Azt hiszem, én is csak egy elkallódott verítékcsöpp lehetek.

Bár a homály, a csenddel kéz a kézben öleli át a magam birodalmát, a digitális óra vörös, fénylő számjegyeit könnyedén felismerem; 22:25. Nemsokára érkezik. Betoppan, hisz ilyenkor üres a környék, senki sem sejti majd, hogy valaha is erre járt. Ő az éjszaka gyermeke, és egyetlen királya, Ő Kim Namjoon, a hatalmas, a verhetetlen. A szívtelen, az álnok, és a gyáva.

Inkább megvárja, még lemegy a Nap, mikor már alszik a város, és senki sem jár igazán nyitott szemmel, kizárólag akkor kopogtat a lakásom ajtaján. Olyan mérhetetlenül hülye vagyok, hisz már a kezdetek-kezdetén tisztában voltam a ténnyel, a felesége és a gyerekei fontosabbak nálam. A gyönyörű, intelligens, rideg ribanca, meg a rohadt kölykei a dobogósok, én pedig a stresszlabda vagyok, akit gyűr, formál, s tönkretesz, hisz mit számít, mi lesz velem - egyáltalán, mi vagyok én? Csupán egy tizenkilenc éves, szerencsétlen kölyök, még élni sem élek igazán, bizonyára nem is éghetek a vágy pokoli tüzében. Nekem nem fájhat a szerelem - hisz ez nem is szerelem -, ha egy picit érzem is a szívemen ejtett seb által okozott kínt, akkor meg majd elfelejtem.

Magam sem tudom, miért engedem be minden alkalommal. Miért hagyom, hogy úgy tegyen, mintha megőrülne értem, és mindenével engem akarna, hogy miután megint tökéleteset alakított, és megetette velem, hogy jobb, és szebb lesz minden, felöltözzön, majd kegyetlenül, egyetlen szó nélkül elhagyja a megüresedett otthonomat? Kihasznál, és a földbe tipor, még is nyitott ajtóval várom, és engedem közel önvalómhoz, végtelenül közel, hisz amíg velem van, nem fáj a szívem, és nem is vérzik. Ideiglenes kötés Ő a nem gyógyuló sebemre.

A másodpercek lomhán, ráérősen vánszorognak, még én a szobám nesztelen sötétjében emésztődöm, önmagamban. Nem tudom, és nem is szeretném megérteni, miért nem teszek ez ellen, s miért hagyom, hogy lassan a halálba kergessen a fennálló helyzet? Hiszen fáj, ó, de még mennyire fáj a tudat; nem, hogy második, vagy harmadik vagyok a számára, á, jó is volna. El sem indultam ezen a rohadt versenyen.

Mindössze fel kellene állnom, hagynom az érzésektől független eszemet érvényesülni, elcaplatni a bejáratig, és kulcsra zárni. Törölni a számát a telefonomból, nevét a szívemből. Kidobni a nálam felejtett felsőket, elégetni a közös fényképeket, megválni az emlékektől. Ennyit kéne tennem, és megszabadulhatnék ettől az üres gyötrelemtől. De moccanni sem tudok, és ha képes is volnék rá, már hiába.

Megütik a fülem a lépcsőházban megtett léptek neszei, hallom, ahogy halkan, már-már sikolt az bejáró - helyettem is -, miként beengedi magát, majd már otthonosan, megszokásból válik meg a felesleges ruhadaraboktól, mint a cipő, és a kabát. Nem is köszön, hisz miért tenné? Jön, kiszipolyoz belőlem mindent, ami még él, és érez, majd távozik. Ez a rend, ez a megszokott - a rút valóság.

Nem rohan, komótosan közelít a háló irányába, miközben folyamatosan a nevemen szólongat. Tán élvezi, hogy kínoz? Biztosan. Hisz ezzel csak tetőzi a játék izgalmait; neki amúgy is csak ennyi az egész. Szimpla buli.

Tudom, és vállalom; vétek így cselekednem. Kötéltáncot járok, és már én is várom, mikor zuhanok majd a mélybe, ahol talán megnyugvás vár, csend, és békesség, ahova nem követ majd a magam kálváriája. Ezerszer átéltem már, tudom, mi következik; pár gyönyörű óra, követelőző csókok hada, és megszámlálhatatlan tökéletes érintés, aztán napfelkeltekor az éj sötétjével együtt válik majd semmivé, itt felejt engem, és a velem járó problémákat, hogy visszamehessen a szuper családjához.

Nem számít, velem mi lesz. Majd jön, ha úgy tartja kedve, mint mindig, fél tizenegykor. Ha zárva lesz az ajtó, akkor ennyi volt, majd talál újat, szebbet, jobbat, olyat, aki nem érez, és nem problémás. Egy ilyen szerep pótolható.

Hisz én csak az sötétség martaléka vagyok.