túl a kínon ⌞yoonkook⌝

Túl a kínon

Hangosan ütődik a kosárlabda, ahogy az ifjú karok a bentonon pattogtatják. Ügyesen mászik a jobbjából a balba, majd vissza, egyetlen alkalommal sem kerül ki a neki szabott pályáról - kétség sem fér hozzá, profi kezek szórakoznak az élénk színű, kemény gömbbel.

A földhöz vágja, újra, és újra, nem fogja megunni, tudja magáról, hogy végtelen szenvedélye a játék iránt talán még a halálba is követni fogja, és egyáltalán nem bánja. Egyedül van, hiszen ki a fenének lenne kedve egy ilyen csapadékos, hűvös napon kijönni a biztonságos, kényelmes épületből? Még is, újra hagyja a labdát karjai közé kúszni, kecses mozdulatokkal emeli a magasba, ahogy útjára indítja. Biztos mozzanatok, megingathatatlanok - és a gömb már is eléri a palánkot, szép ívben repülve odaáig, majd csont nélkül szerzi meg a becsületes három pontot.

Milyen nosztalgikus; régen is ő volt az egyetlen, aki ilyen időben a szabadban szórakozott. Nem is kellenek csapattársak, csak ő, a labda és a pálya. Ilyenkor ki tudja zárni a világot, a játék szeretete elég ahhoz, hogy elfeledkezzen minden gondjáról, fájdalmáról vagy aggodalmáról... Az agy kikapcsol, az izmok reflex szerűen követik a megkopott labda mozgását, és vágják egymás után, sorozatosan a kosárba, hiba nélkül - passziója ez a csodálatos sport.

Legyűrhetetlen függősége, ami a jövőjét is jelenthette volna. Volna.

Azonban a kerekesszék megint hangosan vonyítva jelzi, hogy a pálya minősége nem a legalkalmasabb egy mozgáskorlátozott ember számára. Az a rohadt, büdös trón, aminek egyetlen feladata, hogy jobbá tegye az életét, épp arról tájékoztatja, hogy bizony, hamar beadja a kulcsot ő is, ha Yoongi tovább gyötri.

A fiú azonban nem tűnik riadtnak, sőt, egyenesen elszántan hajtja meg a kerekeket a labda irányába. Őt aztán nem fogja semmi sem elválasztani a játéktól, ha nyaktól lefele bénul le, az sem lenne elég hozzá. Az első szerelme ez a szenzációs sport, ami fénykorában maga volt a szabadság - csak futni, rohanni a labda után, megszerezni, megtartani, pontot dobni. Addig hajszolni magát, még a fáradtságtól össze nem esik az edzések után. Akárcsak maga az Élet. Hiába tette használhatatlanná, okozott csontig hatoló zsibbadást, és elviselhetetlen izomlázat, minden csepp izzadtság az utolsóig megérte.

Talán, ha aznap este nem megy sehová, ha az anyjára hallgat, és otthon marad, most is az izzadtságtól lenne nedves orcája, s nem a keserű könnyektől.

Utálja a sorsot, az életet, amiért ebbe a guruló börtönbe kényszerítették. Gyűlöli, hogy enélkül moccanni sem képes, azt pedig, amit az emberek szemében lát, mikor ránéznek. A Pokolba kívánja a szánalmat és a sajnálatot, mindent, ami az arcukról tükröződik. Egyetlen büdös, szánakozó szó sem fogja őt talpra állítani, és köszöni szépen, egyedül is rájött már, milyen gyötrelmes út áll előtte - ami közel sem biztos, hogy jó irányba viszi.

Fél éve már, hogy egyedüliként túlélte azt a balesetet. Fél éve mást sem éreztetnek vele, csak azt, hogy milyen fene nagyon sajnálják - neki erre pedig semmi szüksége.

Szerencsés, hogy egyáltalán életben maradt - már amennyire ez életnek nevezhető. Hiába magán rehabilitációs központ, feleslegesen költ erre, esélytelen, hogy valaha újra tudjon majd enélkül a ketrec nélkül mozogni, ez pedig épp elegendő ahhoz, hogy táplálja a benne gyakran kibontakozni látszó depressziót.

Ha nem is mondja senki a szemébe, ne higgyék, hogy hülye - ismeri a lehetetlen fogalmát, az ő esete pedig maga volt a nagybetűs megvalósíthatatlan.

- Hé, mit lábatlankodsz itt kint, ilyen hidegben? - szomorú elmélkedéseiből egy ismerős hang ébreszti fel, az egyetlen, amit örül, ha hallhat.

Rögtön az irányába fordul, és indul meg a még ebben a hidegben is napszemüveget viselő, fiatal Jungkook felé, aki arcán széles vigyor terül szét, mintha neki nem volna az ég világon semmi problémája.

Ő az egyetlen, akit szívesen lát, az egyedüli, akivel szívesen tengeti a szabadidejét, azt, amit idekint, ezen a szerencsétlen, elhagyatott pályán való, játékkal vegyített kesergéssel tölthetne. Akármennyire is hangzik rosszul, tényleg ez vált a hobbijává - a kötelező dolgokat letudja, és ha már fizet azért, hogy itt legyen, legalább csináljon valami olyat is, amiben egy kis örömöt lel.

- Milyen szemtelen vagy - halkan kacag fel, ahogy a mondat elhagyja a száját.

Más biztos nem lelne boldogságot abban, hogy egymás fizikai korlátozottságából űznek viccet, számukra pedig kifejezetten ez jelentette a szórakozást. Sosem mondtak volna a másiknak ilyet bántásból, egyszerűen, ezek a frappáns kis csipkelődések színt hoztak a központban töltött szürke hétköznapokba. Hiszen, ki érthetné meg jobban egy kerekesszékbe kényszerült kosárlabdázó érzéseit egy megvakult festőnél?

Mellé gurul, és a fiatal fiú pedig mosolyogva torpan meg, bevárva Őt. Az első találkozásuk pillanata óta felfoghatatlanul könnyedén értik meg a másikat, mintha egy, és ugyan azon személy volnának - néha már hátborzongató, hogy hiába nem látja őt a fiatalabb, mindenféle segítség nélkül felismeri, és tudja, hol keresse. Épp ezért volt Ő a második szerelme - mert neki teremtették.

Egyszerre gyógyír, mentsvár, védelem, és nyugtató. Egy földre szállt angyal, akit csakúgy megfosztottak a repülés lehetőségétől, mint őt, magát, épp ezért egészítették ki egymást ily tökéletesen.

Talán, el kellene fogadnia, hogy ennek a használhatatlan testnek rabságában lelte meg a szerelmet, és hiába fáj bevallani, akkor is örül, ha cserébe az első szerelmét elszakadt tőle. A sors kegyetlen, de nem igazságtalan; elvett valami pótolhatatlant, és adott mást, ami bár nem is hasonlít a sportra, mégis sokkal jobb annál.

A kosárlabda sosem kulcsolta össze ujjait az övéivel, nem kacagott vele együtt azon, milyen szánalmasan szép az életük egy rehabilitációs központban, de még csak a fejét sem forgatta zavarában, ha a fülébe suttogta, mennyire szereti.